Szárnyaszegett madár...

Újabb sokk. Egy dolog elképzelni, hogy hogyan öleli át a másikat, de látni, az megint egy más fajta érzést és tudatállapotot vált ki. Szembesülni azzal, hogy hogyan öleli át, hogy kedvesemnek nevezi, hogy akit szerettél, az másra mosolyog úgy, ahogy eddig rád mosolygott.

Átöleli a derekánál, és beugrik róla egy emlékkép, amikor még téged ölelt, amikor azt mondta, hogy imádja a pocidat, a derekadat, a fenekedet. Látni rajta, hogy boldog. Mással és nem veled.

Meddig kell még a kínok kínját átélni? Mikorra fogom végre elfelejteni az együtt töltött éveket. Mikor jutok el odáig, hogy már nem hiányzik az érintése, hogy egy kép, egy emlék fizikai fájdalmat váltson ki az emberből....

Ha gyűlölném biztosan könnyebb lenne. De nem akarom gyűlölni, csak nem akarok szerelmes lenni. Soha-soha többet.

Én adtam rá "engedélyt", hogy közzétegye képeiket az egész világ előtt, mondván, hogy már nem tud annál nagyobb fájdalmat okozni, mint amit eddig is okozott, és nem tévedtem. Nagyobb fájdalmat nem okozott, csak mindig újabb és újabb dolgok tűnnek fel, amik emlékeztetnek a fájdalomra. Emlékeztetnek arra, hogy nem voltam elég jó, arra, hogy más kellett neki, és én seggfej nem vettem észre semmit.

Én állat. Ráfogtam az anyagi küzdelmekre, ráfogtam arra, hogy rengeteget dolgozunk és küzdünk, de legalább ott vagyunk egymásnak. 

És mindeközben mást ölelt, talán csókolt, de mindenképpen mást szeretett. Én öleltem, és ő nem ölelt vissza. Csak a testemet, de a lelkemet nem. Csak kolonc voltam, csak kötelesség, csak szükség, hiszen ott voltam.

Én mondtam ki az áment, és ő hagyott elmenni. És most boldog. Nélkülem. Mással. 

Nem mi vagyunk, hanem ők. Kellett ez a fejbevágás, hogy lássam őket így szerelmesen együtt. Talán így hamarabb kiábrándulok belőle.

De hogyan? Kérdem én mitől múlik el? Már három hónapja, hogy nem élek vele.... És én csak epekedek egy fasz után, akinek nem kellettem.....

Mi a fene van velem? Gyűlölöm magam azért, mert nem tudok továbblépni....

Nem baj. Jön a munkaterápia.... Időm ne legyen gondolkodni. Ott nem lesz internet, se iwiw, se facebook, semmi..... 

Csak telefon. Szeretem a telefont....Az egyetlen kapcsolatom még vele, persze meghatározott játékszabályok között. 

Itt az új év. Ha nem gondolkozom, nem fáj....

Hiányoznak az érzelmek, de lassan a hiány sem hiányzik már. Az ember átesik egy holtponton előbb vagy utóbb. Sorsdöntő döntés előtt állok. Végleg megoldaná érzelmi sivárságomat, mert nem lenne időm arra gondolni, hogy mennyire sivár is az én érzelmi életem. A szexuálisról nem is beszélve, ami nem hogy sivár, hanem egyszerűen nincs. Nem hiányzik. Azt gondolod hazudok? Nem, nem teszem. Hónapok teltek már el anélkül, és ami hiányzik az az, hogy hozzábújjak valakihez, aki biztonságot ad, akiből árad a szeretet, felém. Hogy megöleljen, hogy érezzem, valaki szeret. 

Szóval vissza a döntésre. Cogito ergo sum. Nehéz. Többtényezős. Tudok e valakiben úgy bízni, hogy ne azon gondolkozzak, hogy nem e lopja ki a szememet is. Fogok e tudni közlekedni, gyereket nevelni, alkalmazottnak és főnöknek is lenni egyszerre, árut beszerezni, ja és azért nem ártana háztartást vezetni, és még nyárig tanítanom is kell, mert köt az ígéretem, tehát: 

Egy nap 24 órából és egy éjszakából áll, ami természetesen magamat ismerve kivitelezhető, de kérdés, hogy meddig.

Meddig bírom még, hogy két ember helyett dolgozzak. Idáig volt családom, 3 csodaszép gyermekem, volt szerelmem, párom, társam, akikért érdemes volt küzdeni, aki támaszt nyújtott, aki erőt adott mindehhez. (És utána derült ki, hogy amíg én a létünkért küzdöttem, addig ő beleszeretett másba.) Most van egy fiam, és rengeteg teher a vállamon, és még több a lelkemen. 

Most mit veszíthetek? Már csak a fiam maradt. Az ő szeretetét nem tudom elveszíteni, mert az eredendő, és feltétel nélküli. 

Free love. Sosem vártam el semmit, sosem követelődztem, sosem utáltam a rigolyáit, sosem kértem semmit, csak azt, hogy legyen önmaga. Önmaga volt a legszebb ajándék az életemben. 

Valaki egyszer azt mondta, hogy legalább megszabadultam tőle, úgy is 3-4 év után már kijönnek a hülyeségei, amiket az ember utál, és csak tolerál. Hogy nem hajtja le a WC deszkát, hogy otthagyja a morzsát...

Nem, válaszoltam. Én nem utálom semmilyen hülyeségét, nem idegesít benne semmi. Ez a szerelem. Válasz: Nem lehet valaki ennyi idő után is szerelmes. Ez igaz. Mindig szerettem, de amikor az anyagi gondjaink miatt csak küzdöttünk, és nem maradt időnk egymásra, idegileg fáradtak voltunk, én is elgondolkoztam rajta, hogy ez megszokás csak? Vagy szeretem? Szeretem, súgta a belső hang. És aztán újra fellángolt bennem a szerelem, amikor rájöttem, hogy elveszíthetem. És még mindig lángolok.... Fölöslegesen....

Nem idegesített, hogy lent hagyta az ingét. Imádtam, amikor 9-kor kitalálta, hogy banánturmixot inna, vagy anya féle spéci tükörtojást szeretne enni, hiszen kedveskedhettem neki. Az sem idegesített, hogy sosem segített a házimunkában, illetve a ház körüli munkában. Dolgozott eleget, volt elég munkája otthon is. Ő is két végén égette a gyertyát a családért. Becsültem, tiszteltem, szerettem. 

Most már értem minden mondatát, ami arra utalt, hogy ő nem érdemel meg. Bűntudat...

Na de hagyjuk. Ő ő, és Én én vagyok. Már nem MI vagyunk. Sajnos.

Koncentrálnom kell az előttem álló döntésre. Az előttem/előttünk álló feladatra. 

Az, hogy bírni fogom, az biztos. Testileg, lelkileg nem probléma, csak a fizikai tényezők. Emiatt izgulok egy kicsit. Nagyon. Töröm a fejem.

Majd meglátjuk. Van még kb. 2 hetem eldönteni.

Érvek-ellenérvek. Kísérletek. Mérleg két serpenyője. Meg kell próbálnom, miattam, fiókám miatt... 

Lehet, hogy belebukom, de akkor is még van visszaút ide a kis vackomba....

Utolsó bejegyzésem ez. Kiadtam magam, felfedtem lelkemet. Büszkeségem feladtam. ÉN ívtam fel, én hívtam fel magamra a figyelmet. Tudni akartam mit érez. Tudni akartam hagytam e nyomot. Tudni akartam mi vagyok, ki vagyok. Szánalmas? Lehet. Megsemmisültem. Lelkem az enyészeté lett. Egy szerelmi vallomás, melyet adtam,melyet kaptam. Viszonzott beteljesületlen szerelem. Ez az ő döntése. Könnyeim elfedik a billentyűzetet. Még jó, hogy csak éreznem kell. Csak az érzelmeket kell éreznem. A tudatom kikapcsolt. A robotpilóta életbe lép. 

Lassan elfogyok, mint a gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll. 

Végtelen szerelem? Neverending story? Van ilyen, mint ahogy van szerelem első látásra. Átéltem. Most élő példájaként az érzelmeknek megmaradok mamutnak. De mint tudjuk, a mamutok is kihaltak. Rám is ez vár előbb-utóbb. Sose hittem volna, hogy meg fogom érteni anyámat.

Inkább élek örökre egyedül, minthogy egy olyan kapcsolatban éljek, ahol a szexuális életem rendben van, a lány/fiú szeret, és én mást szeretek. Bennem van ennyi büszkeség, hogy nem használok ki másokat. Nem keresek pótlékot, hiszen ha azt keresek, akkor az már régen rossz. Senki nem pótolhatatlan. Én sem vagyok az. Most már tudom.

Érzelmek? Mire jók? Az élet megrontói. Nem kellenek. Tisztességgel felnevelem a fiamat, és ennyi. Ez lesz az életem.

Isten veled nyüszi...

Könnyek. Fáradtság. Gyengeség. Folytonos emlékáradatok. Nem hagynak nyugodni. Éjszaka álmaimban előtörnek vágyaim, félelmeim. 

A ma reggel a vágyakról szólt. A villanyszámlás bedobta a levelünket az ajtón lévő postaládába. Azt hittem ő az, és rohantam, hogy utánaszóljak, hogy láthassam egy pillanatra. Talán hogy lássam rajta, hogy ő is szenved, hogy ő is akar, hogy önigazolást nyerjek, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, és hogy ha lát, akkor felerősödnek benne a gondolatok és érzések. 

A gyomrom összeszorult, amikor észrevettem, hogy ez csak a villanyszámla, tehát nem lehet ő, de már félig kizártam az ajtót. Ugyanazt a fizikai fájdalmat éreztem a gyomromban, amit csak a szerelmesek éreznek, és nincs rá fizikai magyarázat, nincsen betegségre utaló egyéb tünet, hacsak a szerelem nem egy fajta betegség, melyből kigyógyulni nagyon nehéz. 

Jön a 25-e. Nem tudom, hogy tudja e, de Budapesttől távol ugyanabban a városban fogunk karácsonyozni, egymástól pár utcányira. Mindketten az ő családjánál leszünk, csak másik családtagnál. Ez a sors fintora. 

Karácsonyfa. Misztikus, csodálatos, ahogy a kis lámpácskák fényében megcsillannak az örömteli gyermekarcok. Ahogy a nagymama könnye kicsordul piciny unokája által lapra vésett ákombákomok láttán, ahogy a gyermek szeme felcsillan, mikor a vadonatúj telefonja megcsörren, vagy ahogy a kedves arcán mosoly jelenik meg, ahogy a fenyőfa díszei között felfedezi azt a kis ékszeres dobozt, melyben esetleg a közös jövőjük záloga lapul. Végtelen lehetőségek az örömszerzésre, mindezt a fenyőfa árnyékában. Valahol ez a kis fenyőfa, mely életét áldozza - hozzáteszem nem önként - azért, hogy az emberek ünnepének fényéhez hozzájáruljon, ez a központi szereplője ennek az ünnepnek.

Fiam is ragaszkodik ehhez a jelképhez, és ez így van jól. Megnéztem a fenyőfa árakat, és sajnos a legkisebb csinoska fenyőfácska, mert szegénykém még csak serdülő méret, 3000-3500 forintba kerül.  

Sajnos az idei költségvetésbe ez nem fér bele. De hát kreatív hobbyval foglalkozom, vagy mi  a fene???

Papírmasé karácsonyfa. Az alap már megvan. Kitaláltuk, megterveztük, hogyan miként fogja a papír fenyőfa emelni ünnepünk színvonalát. 

Zöld metálakril, ettől lesz zöld, arany díszek, melyek csillognak, fehér fényfüzér, és még egy kis arany glitter glue. Ez lesz a ma este programja. Remélem szép lesz, és mégis a mienk lesz. A mi kicsiny karácsonyfánk.

"Az életben minden egyes pillanat fontos, és minden egyes pillanat megismételhetetlen, pótolhatatlan, - de ha szeretet van benne, akkor múlhatatlan is.

Karácsony szelleme mindig arra világít rá, hogy az embernek észre kell vennie, hogy mi végre van itt a földön, mi célból, - ez az egész csak azért van, hogy az ember megtanuljon egy aprócska hitet, de egy óriási szabadságot, amit úgy neveznek:

S Z E R E T E T."

 Dido: White flag..

I know you think that I shouldn't still love you,

Or tell you that.But if I didn't say it,

well I'd still have felt it where's the sense in that?

I promise I'm not trying to make your life harder
Or return to where we were

I will go down with this ship
And I won't put my hands up and surrender
There will be no white flag above my door
I'm in love and always will be

I know I left too much mess and
destruction to come back again
And I caused nothing but trouble
I understand if you can't talk to me again
And if you live by the rules of "it's over"
then I'm sure that that makes sense

I will go down with this ship
And I won't put my hands up and surrender
There will be no white flag above my door
I'm in love and always will be

And when we meet
Which I'm sure we will
All that was there
Will be there still
I'll let it pass
And hold my tongue
And you will think
That I've moved on....

I will go down with this ship
And I won't put my hands up and surrender
There will be no white flag above my door
I'm in love and always will be

Dido - Itt velem

Nem hallottam, hogy elmentél

Hogyhogy én még mindig itt vagyok?

Nem akarok semmit sem elmozdítani

Mert hátha máshogy fogok emlékezni

Ó, az vagyok, aki vagyok

Azt csinálok, amit akarok

De elbújni nem tudok

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Lélegezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Létezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Nem akarom fölhívni a haverokat

Hátha fölébresztenek ebből az álomból

És nem tudok kiszállni ebből az ágyból

Mert hátha elfelejtek valamit, ami volt

Ó, az vagyok, aki vagyok

Azt csinálok, amit akarok

De elbújni nem tudok

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Lélegezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Létezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Ó, az vagyok, aki vagyok

Azt csinálok, amit akarok

De elbújni nem tudok

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Lélegezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Nem fogok elmenni, nem fogok aludni

Létezni sem tudok

Amíg nem pihensz itt velem

Újabb álmok. Nem tudok tőlük szabadulni. Nappal legalább én irányítom a gondolataimat. Utálom, ha nem én irányítom a sorsomat, a döntéseimet. Az álmok jönnek maguktól. Honnan fakadnak? Történések, hangok, hangulatok, illatok, élmények...

Újabb Egoni kép, kombinálva az Igazából szerelem egy pillanatával. Filmbeli jelenet, szerelmes ffi táblákkal, és rajta mondanivalójával, szerelmi vallomásával. Én voltam a táblás, és szerelmet vallottam egy ház kapujában. Csók, és mindenki ment a maga útján tovább. Minek? Nem tudom, tudja, hogy szeretem. 

A következő pillanatban képváltás. Önvád. Miért puncsolok egy ffinak, aki eldobott, nem kellek neki. Miért alázkodom meg? Csak sajnál, csak bűntudata van, de már nem kellesz neki. Mit akarsz még? Miért zaklatod? Nem látod, hogy elege van már belőled? Hisz nem hív, nem akar, értsd már meg. Miért veszítettem el minden női büszkeségemet. Emberek állnak körülöttem, és próbálnak meggyőzni arról, hogy fiatal vagyok, szép, intelligens, minden ujjamra kaphatnék másikat. Nézz körül. Emeld a tekinteted az égre. A felhők is továbbállnak. Tedd te is azt.

Kétségek...

Remények...

Hiányérzet...

Magány...
Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.  De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul. Majd egy idő múlva... újra összeszorítja a lelkemet.

Nem értem, nem ezt kértem. Nem akarom. Ki akarok lépni belőle...

Ülök piciny boltomban, és az elkövetkezendő ünnepekre gondolok. Egyre többször vagyok kénytelen felvenni egy álarcot, mely megvéd a kíváncsiskodóktól, és megvédi fiamat attól, hogy örökké azt lássa, hogy anyukája szomorú. 

Próbálok osztozni örömében, hogy jön a karácsony. Felhangzanak a szokásos kérdések: Anya lesz karácsonyfánk? Akkor sütünk sütit? Mézeskalácsházat készítünk? 

Vannak előttem álló feladatok, hogy ezt mind anyagilag, mind érzelmileg hogy oldom meg. Még csak 14 éves. Szüksége van stabil érzelmi háttérre, és én most minden vagyok, csak nem az. Amikor nem látja, könnyeimmel küszködöm. Ha egyedül vagyok, nem tudok nem engedni, a könnyeim utat törnek maguknak. 

“S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmi ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull róluk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi jellemről)

Ugyanezt éreztem az utóbbi időben, amikor a volt párommal beszélgettem, hogy néha az álarc lehull, és csak én láthatom azt az arcát, ami mellettem lehetett, ami velem volt, és azokat az érzéseket, melyeket még irányomban táplál. 

Nem hiszem, hogy jó az a kapcsolat, ahol színészkedni kell, ahol nem lehetünk önmagunk, ahol el kell titkolni, amit érzünk.

Az én életem egyre többször áll színészkedésből, hiszen elsősorban anya vagyok, és csak másodsorban szárnyaszegett madár....

“A szeretet hűséges marad jóban és rosszban. Beéri a tökélynél kevesebbel is, és tekintettel van az emberi gyarlóságokra.” (Dan Millman)

Csak ember voltam, és próbáltam anyja helyett anyja lenni gyermekeinek, próbáltam mindent megtenni a családunkért. Itt hibáztam. Önzőnek kellett volna lennem. Elfelejtettem nőnek lenni. Elrontottam. Csak egy életünk van, csak egy esélyünk. Néha megadatott a második esély, nekem nem adatott meg.

Elbuktam. 

Körbenézek. Látom embertársaimat, ahogy már egy hónapja az ajándékok után kajtatnak. Idegesek, türelmetlenek az emberek. Évről évre az az érzésem, hogy egyre inkább kihal az emberekből a karácsony igazi üzenete, hogy ez a szeretet ünnepe. Ilyenkor egy pár órára, egy estére, egy éjszakára megáll a Föld is az örök körforgásban. A világon mindenhol a szeretet hatja át a lelkeket. Emlékezünk azokra, akik már nincsenek velünk, szeretteinkre, akik már nincsenek az élők között, és örülünk azoknak, akik velünk tölthetik ezt a gyönyörű ünnepet.

A feldíszített karácsonyfa fényárban úszik, rajta a díszeken táncot járnak a halvány fények, ezzel is emelve az ünnep hangulatát. Belenézve a gyertyafénybe elmerengünk életünkön, hálát adunk, hogy együtt lehetünk, hogy vagyunk egymásnak. Jóban-rosszban. Ugyan nincs itt az év vége, de ez az az alkalom, amikor végiggondoljuk, hogy mi történt velünk egész évben. Számot vetünk életünkkel, tetteinkkel. 

Könnyek öntik el szemem. Elvesztett szerelmemre gondolok, és eszembe jutnak az elmúlt karácsonyok. A bőségtál az asztalon, kukoricás rizzsel, dinsztelt káposztával, és a kihagyhatatlan bejglivel, diós kiflivel. 

Bejgli, csúnya, de finom. Minden évben szétreped. Reggelire, uzsonnára, vacsorára - pohár langyos tejcivel, apa kakajcival. :-( 

Faállítás, az örök dühöngés. Soha nem akar megállni a lábán... :-)

Gyerkőcök öröme az ajándékok láttán, az esti játék az ajándékokkal. Egy TV, melyre már egy éve várunk, egy parfüm, mely egy fél évig emlékeztet arra, hogy milyen alkalomból, és kitől kaptad, egy szeletelőgép, mely egész évben megkönnyíti a dolgodat, egy fél pár zokni, egy nyakkendő, melyet már 3 hete nem találsz :-) Cicóka ajándéka, mely a gondolatokról szól, az igazi szeretetről, a meglepetés szándékáról. 

 Egy rajz, melyen a nagy család képe van, vagy egy kis kő, melyre egy szívecskét festettek, a szeretet jelképeként. Kettő is van belőle, és mindkettő enyém.

Egy doboz legó, egy bionicle, mely már nem csak az enyém, hanem testvérem van, és osztozom vele, együtt játszunk a kapott ajándékokkal.

Az internet, mely közelebb hoz minket, hisz oly nagy a távolság..... A két szoba között. Egymással chatelnek, és közben hangosan kiabálnak, pedig már leírták az üzenetüket.

Egy átvirrasztott éjszaka, amikor a gyerek hányás közben az én kezemet fogja, az én lelkemet öleli, az én segítségemre, vigaszomra van szüksége...

Ez az elmúlt év mérlege.

Ez az igazi szeretet.

Ez az igazi szeretet.

Vannak viták, félreértések, nem egyetértések, de az igazi szeretet nem múlik el, csak úgy. Az emlékekben tovább él. És lehet, hogy eltelik majd egy pár év, mire értékelni fogjuk, fogják azt, amit kaptak, de talán maradandó a nyom, és ezáltal halhatatlanokká leszünk.